Miután 1992-ben Anthony Steward egy 5,8 m hosszú hajóval körbevitorlázta a Földet, megkérdezték tőle, hogy az útja során mikor érzett leginkább félelmet, amelyre a férfi azt válaszolta: „Amikor az volt az érzésem, hogy nem tartok semerre.”

Amikor a komfort zónában vagyunk, akkor valójában mi sem tartunk semerre, hanem a megszokott, a biztonságérzet mellett olykor félelem, frusztráció, harag és szomorúság lesz rajtunk úrrá, azt érezhetjük, mintha nem mi irányítanánk a saját életünket, hanem egy automata rendszer kis részeként éljük az életünket, nem mi döntünk a velünk történt eseményeket illetően.

A komfort zónában mégis nagyon jó és kényelmes lenni, hiszen az emberi létünk is egy ilyen helyen, az anyaméhben kezdődött, ahol a biztonságos, stabil környezetben, állandó hőmérséklet mellett, édesanyánk gondoskodó táplálásában kellemes volt növekedni.

Ezt a csodálatos közeget azonban egy napon el kellett hagynunk, hiszen világra kellett jönnünk, nem maradhattunk életünk végéig édesanyánk hasában. A környezet, az evolúció maga is folyamatosan változik, állandó mozgásban van, ez a természete, tehát az ún. komfort zónából történő kilépés nélkülözhetetlen feltétele az életben maradásnak, magának az életnek.

Mi történik akkor, ha ezt a fontos, ámde félelmet keltő, ijesztőnek ható lépést az ember tudatosan nem teszi meg? Ilyen esetben a természet maga gondoskodik arról, hogy kimozdítson bennünket a biztonságos közegünkből, hiszen a fejlődésnek ez alapfeltétele. Teszi ezt úgy, hogy valamilyen betegséget produkál (lehet egyszeri, tartós attól függően, mennyire ragadtunk bele a megszokott helyzeteinkbe), hiszen ezzel rákényszerülünk a változtatásra, vagy valamilyen szokatlan és váratlan helyzetbe kényszerít bennünket egészen addig, ameddig meg nem történik a komfort zónából történő kilépés.

Még honnan érezzük meg azt, hogy a zónán belül tartózkodunk, és valamiféle változtatásra van szükségünk?

Számtalan jel közül többek között onnan, hogy a mindennapos tevékenységeink nem inspirálnak már bennünket, nem mozgatnak meg, nem érintenek meg, illetve sokszor érzünk – néha indokolatlanul – szomorúságot, fáradtságot, unalmat, haragot, energiahiányt, kontrollvesztettséget, a régi sérelmek folyamatos visszatértét, vagy akár pánikbetegségre utaló vagy depressziós tüneteket produkálunk.

Mi a teendő ahhoz, hogy elhagyjuk a komfort zónát?

Elsősorban kockázatot kell vállalnunk, valami ismeretlenbe történő kiugrást, tudatosan nyomás alá kell helyezni magunkat. Ez először ijesztőnek hat, hiszen abban a pillanatban, amikor döntünk, és elkötelezzük magunkat, hogy teszünk valamit ezért, akkor általában előjönnek a gyermekkorból származó vagy a felnőttkori negatív tapasztalatokból származó lenyomataink, a sejtjeinkbe égett félelmeink, DE ha ezt az ugrást – mindezeket a rossz érzéseket figyelmen kívül hagyva vagy megkerülve – sikerül megtenni, akkor elkezdődik valami új, valami izgalmas, valami motiváló, valami kreatív, elkezdődik maga az ÉLET! Amint egyszer megtapasztaljuk mindezt, utána már vágyni fogunk rá, hiszen érezzük, hogy ezek azok a tudatos cselekedetek vagy történések, amelyek fejlesztenek bennünket, és amelyek erőt adnak nekünk mindahhoz, hogy megteremtsük a magunk számára vágyott életet.

Arra buzdítalak, hogy tudatosan engedd el a régi mintákat; igyekezz a fensőbb éneddel kapcsolódva lenni a hét minden napján, annak minden órájában; próbálj meg nem minősíteni, nem panaszkodni, és ami a legfontosabb: találj ki saját magad számára valami újat, valami inspirálót, hiszen ha belegondolsz, olyan régen csináltál utoljára valamit először.

Eszedbe jutott valami olyan pozitív kihívás, amiért most elkötelezed magad? Szorítok neked!