Hogy mit is jelent?

Torokban szorítás, szív környékén sóhajtás, hűvös szellő, borzongás. Hiány.

Megszólal a belső hang, mit is érzek? Melegséget. Máskor hátborzongató hidegséget.

„ingujjnyi havak lőtt hermelinjei
vergődnek még a városban itt-ott
értjük egymást magyarország és én
hallgatunk hát őrizzük a titkot

két óra múlva elröpülök drága
látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg
legközelebb szabadabban jövök
mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg”

Röhrig Géza

Sokan sokféleképpen próbálták leírni, mi a honvágy. Nehéz. Bonyolult és összetett jelenség.

Van, akít megbetegít, nem véletlenül az angol nyelvben „homesick”, vagyis honbetegség a neve. Magyarban vágy. Hol teljesül, és újra hazamegyünk, hol vágy marad mindörökre.

Más az, amikor az ember rövidebb időszakra hagyja el hazáját, esetleg néhány évre, és más az – amit a magyar történelem során sokan megtapasztaltak – amikor örökre szól a búcsú. Érdekes, hogy számos hazáját elhagyó emberben a hazavágyódás örökké él. Külföldön híressé vált magyarok sokasága kérte, hogy halála után magyar földben temessék el. Így történt ez például Solti György világhírű karmester – zongoraművésszel is, aki 27 évesen emigrált, és haláláig, 84 éves koráig külföldön élt. Mégis hamvait kérésére a budapesti Farkasréti temetőben, Bartók Béla sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Síremlékén ez olvasható: „Hazatért”.

Számtalan pszichológus vizsgálta már a honvágy jelenségét, többféle elmélet és gyakorlati tanács látott napvilágot, amelyekkel enyhíthető a fájdalom, mégis azt gondolom, ez egy örök misztérium marad, mint ahogy az ember maga is.

A honvágyat a szakemberek „helyzeti szorongásként” jellemzik, amit egy szeretett személytől, helytől való tényleges vagy várható elszakadás okoz. Azonban az a meglátásom, hogy nem feltétlenül a szűk környezet hiányzik ilyenkor az embernek, hanem a teljes közeg, amelyben szocializálódott, a biztonság, a mindennapok rutinja. Maga a honvágy érzése jelzi, hogy a személy nincsen a megszokott komfort zónájában. Ez félelmetesnek hat, mégis azt gondolom, hogy a komfort zóna elhagyása az, ami által fejlődünk, változunk. Megismerjük önmagunkat, a belső erőnket, a hitünk. Nem véletlen az, hogy a biztonságot adó anyaméhet is kb. 9 hónap után el KELL hagynunk, változtatnunk kell. És ha ezt nem tesszük meg önszántunkból, sok esetben a környezet illetve maga az élet kényszerít rá erre. Több betegségnek a hátterében is ez áll: „Ébredj már fel végre! Változtass! Mozdulj! Válts irányt”

Mivel eddigi életem során több ízben állt módomban megtapasztalni a külföldön élést, így engedjék meg, hogy saját tapasztalataimat tárjam fel Önök elé.

Először fiatalon, 15-16 éves koromban nyári munkát vállaltam Németországban lakó rokonaimnál. Gyötrelem volt a magány, szétvetett a feszültség, és bár jó sorom volt, mégis kiszakítva éreztem magam. Tanultam sokat – másoktól, másokról, de főleg önmagamról. A tapasztalatot máig ajándékként kezelem.

Legközelebb főiskolai gyakornokként mentem dolgozni egy Fuerteventurán található (Kanári-szigetek) négycsillagos szállodába. Erősebb voltam, olykor mégis gyenge. Sok ember vett körül, mégis újra megérintett a magány. Több dolgot kitaláltam, hogy enyhüljön az egyedüllét érzése, mégsem enyhült. A környezetem mit sem értett a lelki vergődésből. A világ egyik legszebb helyén voltam, ez igaz, de más az, amikor az ember néhány napra a szeretteivel utazik vakációra, és más az, amikor hónapokra utazik el dolgozni – egyedül. A kellemetlen érzés a mellkasomban, a torkomban megmaradt egészen addig, míg tudatosan ki nem alakítottam egy napi rutint. Nem csak a munkát terveztem meg, hanem a szabadidős tevékenységeimet is. Olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amelyeket szerettem otthon, például a mozgás életmentő volt a nehéz pillanatokban. Amikor a mozgás tevékenységére figyeltem, teljesen benne voltam minden sejtemmel, akkor nem volt mód arra, hogy máshová terelődjön a gondolatom. Csak csináltam (nem véletlenül a nagy sportmárka logója is a Just Do It!, Csak Csináld!), először rutinból, aztán szerelemből. Ez a szerelem máig sok nehézségen átsegít. A másik dolog, ami enyhítette a honvágy fojtogató jelenlétét, az a kapcsolódás volt másokhoz, illetve közös programok tervezése az új ismerősökkel. Manapság a közösségi média, a telefon általi kommunikáció sok esetben enyhíti a tüneteket, mégis azt gondolom, fontos a kapcsolattartás, de a fókuszt át kell helyezni azokra az emberekre, akik élőben körül vesznek. Minden külföldön élő személynek a nyitottság az egyik kulcsszava kell, hogy legyen a pozitivitás mellett, hogy átsegítsen a legfélelmetesebb, néha már pusztító érzeteken is.

Azt gondolom, néha „ér belehalni”. Lemenni a honvágy mélységesen mély bugyraiba, ott nézelődni szerte szét. Ez is én vagyok, vajon milyen kincsre bukkanok?!

Márai Sándor így írta le az érzését: „Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha – az álom különös valóságában – csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.”

Később felnőtt fejjel éltem és dolgoztam külföldön – újabb tapasztalatokat és önismeretet gyűjtve az életem puttonyába. Diplomataként mentem ki, ami azért más, mintha független munkavállaló lettem volna, hiszen a hazámnak dolgoztam a hazámért, meghatározott időtartamon át. Ez a szál, amely Magyarországgal folyamatosan összekötött, megadta számomra a biztonságérzetet, így a honvágy már nem erőteljes tűzokádó sárkányként szaggatta a lelkemet, hanem csak néha felbukkanó tűzhányóként. A szabadságérzet, hogy akkor látogatok haza, amikor szükségét érzem, szintén nagy lehetőség volt.

Aztán a külszolgálatokra pedig már párral, majd gyerekekkel érkeztem, amely által új világok nyíltak meg a számomra, új, több irányú kapcsolódási lehetőségek, másfajta impulzusok. A honvágy érzete főleg akkor tört fel újra bennem, amikor valamilyen okból kifolyólag a belső lelki egyensúlyomból való kibillenést tapasztaltam meg. Akkor viszont általában erőteljes formában, mély fájdalommal a szívemben éltem meg a nap pillanatait. Átmeneti érzés volt – múlandó.

Mindig az országhatárt átlépve éreztem valami különöset, egy nagy szívdobbanást, egy megmagyarázhatatlan teljesség érzetet, ami a mai életemben ahhoz hasonlítható, amikor az összes gyerekemmel és a férjemmel összebújunk, igazi szeretettel öleljük meg egymást, és a pillanat elvarázsol. A Teljesség pillanata – persze elillanó.

A honvágy érzésének vizsgálatakor arra lettem figyelmes, hogy valamiért a magyar nemzetet fokozottan jellemzi. Magyarország a mag népének bölcsője, talán ezért. Talán a vendégszeretetünk miatt, talán amiatt, hogy a történelmünk során sok esetben a haza elhagyására kényszerült több honfitársunk. Igazából nem tudom, miért. Sissi, vagyis Erzsébet királynő magyarok iránti érzelmei Ferenczy Idának írt leveleiben is nyomon követhetők: „bevallom, hogy kellemes családi köröm daczára, iszonyú magyar honvágyam van.”

Azt is megfigyeltem párkapcsolati mediátorként, hogy azok a vegyes házasságok jobban működőképesek, ahol a felek nem az egyik vagy másik fél otthonában raknak közös fészket, hanem egy harmadik országban. Ennek oka lehet az, hogy a honvágy érzete összekapcsolja az embereket, és együtt egymásra támaszkodva együttes erővel segítik egymást ki az érzelmi hullámvölgyből.

Miért van az, hogy van, akit a honvágy iszonyatosan meggyötör, más meg nem ismeri az érzést? Sokan sokfélék vagyunk, az érzéseink is ezerarcúak lehetnek.

A honvágy kifejezés a 17. században élt Johannes Hofer svájci orvos nevéhez fűződik, aki egy betegén figyelte meg a jelenséget, amelyet egy görög szóösszetétellel nevezett meg: Nostos=hazatérés, Algos=fájdalom, vagyis nosztalgia.

„Ha újra elővesz a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek.” Wass Albert

Összefoglalásul elmondható, hogy a honvágy függ a megélt tapasztalatoktól, a rutintól, a családi kapcsolódástól, az otthon maradtakhoz való kötődéstől, az új ország kultúrájától, tehát hogy az új otthont mennyire érzi magáénak az ember, valamint nagymértékben a személyiségtől is.

Zimbardo Időparadoxon című könyvében részletesen kifejti teóriáját, miszerint létezik múlt, jelen, valamint jövőorientált működésmód, tehát hogy az egyén alapvetően mire helyezi a hangsúlyt. A honvágy esetében nyilván a múlt orientáltság dominál, amelyen belül a szerző megkülönböztet múlt pozitív, valamint múlt negatív személyeket. Az előbbiek szívesen nosztalgiáznak, a múlt pozitív emlékeit helyezik előtérbe, az utóbbiak a múlt negatív aspektusaira, sikertelenségeire emlékeznek. Zimbardo kiemeli, hogy akkor van probléma, ha vagy egyik, vagy másik túlsúlyba kerül, továbbá hangsúlyozza, hogy a fenti kategóriák tanultak, nem velünk született jelenségek, így lehetőség van arra, hogy újratanuljuk, más látásmódot tegyünk magunkévá.

Szeretettel, Zalai-Zempléni Zsófia​

Az írás 2019 januárjában a hivatalos Gyászportálon jelent meg:

https://gyaszportal.hu/2019/01/10/honv